HU
Ez most nem a haladás hete volt.
A havas utcákon elcsúsztam, és olyan szerencsétlenül érkeztem meg a jégre, hogy a keresztcsontomat rendesen beütöttem. Három napig aludni sem igazán tudtam, nemhogy leülni a gép elé. Így nemcsak az Absurd Empire és a Reenactor került parkolópályára, hanem a „normál” munka is csak nehezen ment.
A kialvatlanság különösen furcsa módon ütött vissza: még azokat az egyszerű, kreatív „alacsonyan lógó gyümölcs” ötleteket sem tudtam megvalósítani, amelyekhez máskor nem kellene több, mint egy tiszta fej és egy nyugodt óra.
Közben minden délután mentem a kisfiamért az iskolába. Mondanom sem kell, hogy a havas időben ő maga volt a megtestesült energiabomba — életében nem látott még ilyen telet. Ami erőm maradt, inkább az élményszerzésére fordítottam: csúszkálásra, hóba lépésre, nevetésre. Ezek a pillanatok most fontosabbak voltak bármilyen határidőnél.
Ez a fajta kényszerű megállás furcsa élmény. Amikor fejben menne tovább minden, de a test egyszerűen nem engedi. Ilyenkor nincs mit optimalizálni, nincs mit finomhangolni — csak várni lehet, és hagyni, hogy rendeződjön, ami elcsúszott.
Mostanra már sokkal jobb. Még óvatosan, de újra lehet ülni, gondolkodni, jegyzetelni. A következő lépések fejben már megvannak, csak idő és mozgástér kell hozzájuk.
Ez a hét nem a látványos előrelépésről szólt, hanem arról, hogy néha az is munka, ha az ember jól dönt arról, mire használja az energiáját.
EN
This was not a week of progress.
I slipped on an icy, snow-covered street and landed badly enough to seriously bruise my tailbone. For three days, I could barely sleep — sitting at a desk was completely out of the question. As a result, both Absurd Empire and Reenactor were put on hold, and even my regular work became difficult to manage.
The lack of sleep had a particularly frustrating effect: I couldn’t even execute the simple, creative “low-hanging fruit” ideas — the kind that usually only require a clear head and a calm hour.
In the afternoons, I still went to pick up my son from school. In the snowy weather, he was pure energy — this was the first real winter he had ever experienced. Whatever strength I had left, I spent on shared moments: slipping on ice, stepping into deep snow, laughing. Those experiences mattered more than any deadline.
This kind of forced pause is a strange experience. Everything keeps moving forward in your head, but your body simply refuses to cooperate. There’s nothing to optimize, nothing to fine-tune — only waiting, and allowing things to settle back into place.
I’m doing much better now. Still carefully, but I can sit again, think again, take notes. The next steps are already clear in my mind — what’s needed now is time and room to move.
This week wasn’t about visible progress, but about accepting that sometimes choosing how to spend your energy is part of the work.